Blogkóstoló: 2010 a fahéjas kolbász éve

Elképesztő hajtás, eleinte zord, később megenyhülő időjárás, és nagyon profi bloggerek várták a vendégeket a szombaton megrendezett Blogkóstolón, a Tabáni Terasz kertjében. A profizmust pedig a vendégek azzal hálálták meg, hogy szép számban meg is jelentek a rendezvényen, és fogyasztottak. Ahogy azt illik.

A Dining Guide szervezésében Hét blog (Chili&Vanilia, Fűszer és lélek, Horasz konyhája, Lila Füge, Limara, Lorien, Malackaraj) összeállt, mindegyik hozott két fogást, lebeszélték a Tabáni terasszal a helyszínt, és összehoztak egy gasztrofesztivált. Ha a helyi értékén akarjuk kezelni ezt az egészet, akkor azt kell mondanunk, hogy az egyik legklasszabb dolog volt, ami az utóbbi időben budapesti kajafronton történt.

Galéria: Blogkóstoló

Fotó: Bakró-Nagy Ferenc / Dívány

Verset lehetett volna írni hozzá

Klassz dolog volt, de nemcsak azért, mert mondjuk olyan szegfűszeges-fahéjas chorizót (Erre most persze nyilván mindenki fintorog: 'fahéjas kolbász, fúj, milyen már az'. Megmondom milyen már az: olyan szép volt, hogy nyugodtan lehetett volna verset írni hozzá.), amilyet pl. Péter Annánál lehetett enni, egész egyszerűen képtelenség beszerezni, de legalábbis nem könnyű. Aztán klassz dolog volt azért is, mert az ötszáz forintos kóstolójegyeknek hála, nagyon (értsd: nagyon-nagyon) baráti ár/érték arányt sikerült produkálni. Így a Blogkóstolón azt lehetett csinálni, amit egy ilyen fesztiválon illik: sokféle fogást megkóstolni, és nagyon jót enni annyi pénzből, amennyiből máshol nehéz.

Galéria: Blogkóstoló

Fotó: Bakró-Nagy Ferenc / Dívány

Ráverni pár kört az éttermekre

Az egyes ételek mélyreható elemzésébe most nem megyünk bele, legyen elég annyi, hogy nem találtunk olyat, ami egy nagyon tisztességes nívót ne ütött volna meg, és talán nem mondunk nagyon sokat, amikor megjegyezzük, hogy ezzel az aránnyal sikerült ráverni pár kört a fővárosi éttermek kilencven százalékára. (Ár/érték arányban meg egy laza kilencvennyolc százalékra. Ezt saját, nem reprezentatív, de mindenképpen megalapozott kutatási eredményeink birtokában mondjuk.)

Ha voltak is problémák, azok főleg a szervezésben jelentkeztek. Nem volt például ruhatár, amely eléggé megnövelte diszkomfort érzésünket. Aztán az sem tett túl jót az evés-ivás ciklus gördülékeny ismétlésének, hogy egyetlen darab bárpult állt rendelkezésre, ami késő délutánra mindent tudott, csak épp a vendégeket rendes tempóban kiszolgálni nem. Tegyük gyorsan hozzá, hogy ez nem a pultban álló két hölgy hibája volt, ilyen létszám mellett, fizikailag volt lehetetlen megoldani a feladatot.

Ezeket az apró bosszúságokat leszámítva, nagyon elégedetten távoztunk. Így a végére már csak annyit szeretnénk mondani, hogy nagyon jót tenne a fővárosi kajakultúrának, ha rendszeresen lennének ilyenek. Ne csak a séfek dolgozzanak a szemléletváltáson!